Szóval ott hagytam abba, hogy az a rohadt gólya az istennek sem akart felénk repülni. Nem nagyon szeretek visszagondolni erre az időszakra, mert olyan oldalamat ismertem meg, amit inkább nem szerettem volna tudni magamról. Kifordultam, szörnyű és a mai eszemmel felfoghatatlanul idióta gondolataim voltak ezalatt a néhány év alatt, miközben persze a környezetemben egyre másra érkeztek meg a véletlen vagy elsőre sikerült babák.
Évekig jártunk orvostól orvosig, hiába, mindenhol széttárták a kezüket, hogy okot nem találnak, egészségesek vagyunk. A kör bezárult: nem sikerül, de nem tudni, miért, így nem is tudunk ellene tenni. Ez a gondolat kergetett majdnem az őrületbe és a fordulópont egyik eseménye az volt, mikor sírva üvöltöttem a férjemnek, hogy engem az se érdekel, ha meghalok a szülőszobán, csak egyszer láthassam a gyerekemet. Jól kiszúrtam volna csórival...
Nagyjából ugyanebben az időben a húgom terhes lett és innentől fogva kezdett eloszlani az agyamról ez a hülye köd. Egy-egy újabb menstruációnál már csak 1 napig bőgtem és nem 3 napig, aztán már annyit sem és végül kezdtem élvezni és egyre jobban igényelni, hogy visszakaphassam a "régi életemet", amikor még nem volt ciklusszámolgatás, meg LH, meg FSH, meg spermaszám, meg PÉ, stb, stb, stb. Pár hónap múlva pedig eldöntöttük, hogy elindítjuk az örökbefogadást és ez a döntés végleg visszahozta a nyugalmat az életünkbe. Nem mondom, ezután is voltak hullámvölgyek, de már közel sem olyanok, mint korábban.
A folyamat elején kicsit elsüllyedtünk a bürokrácia útvesztőiben, pszichológiai vizsgálat, környezettanulmány, tanfolyam, elsőfokú határozat, újabb meghallgatás, végül 8 hónap elteltével a jogerős, másodfokú határozat is a kezünkben volt. 0-3 éves korig, bármilyen nemű, bármilyen származású, egészséges vagy korrigálható mértékben beteg gyereket vállaltunk, akár testvéreket is.
Aztán egy szép napon éppen a munkahelyemen voltam, mikor megszólalt a telefonom. Ránéztem a kijelzőre, láttam, hogy nem budapesti szám és nem szeretem a pátoszt, de akkor ott azonnal éreztem, hogy vége a várakozásnak, megérkeztünk! :)
Az ügyintéző elmondta, hogy van egy 27 hónapos ikerpár, lányok, akik jelenleg nevelőszülőknél élnek és örökbeadható státuszúak. A szívem majdnem kiugrott a helyéről és alig vártam, hogy mindenkinek elmondhassam a nagy hírt, pedig akkor még semmi egyéb információnk nem volt és máig sem értem ezt az eufóriát, hiszen korábban már volt egy visszautasításunk. Néhány hónappal azelőtt értesítettek minket, hogy van egy 33 hónapos kisfiú, aki születésétől kórházban, illetve gyermekotthonban van. A vérszerinti anyja a kerti árnyékszéken szülte meg, a 29. héten és majdnem meghalt a gyerek, a szülőanyja meg akarta ölni, az volt a szerencséje, hogy valaki meghallotta a sírását és azonnal mentőt hívtak. Mivel így alakult az élete, és 33 hónaposan még soha nem élt családban, senkinek nem volt pont ő a szemefénye, ezért több elhanyagolt betegsége volt akkor már: szomatomentális retardáció, asztma és a motorikus fejlődési rendellenesség. Tudtam az eszemmel, hogy erre nemet kell mondanunk, sem érzelmileg, sem anyagilag nem vagyunk alkalmasak egy ilyen fokon beteg gyerek felnevelésére, de persze az akkor már hosszú évek óta gyerek után hiába vágyakozó szívem mást diktált. A hátam mögött a család, a gyerek papirjait átnéző ismerős orvos egybehangzóan kántálta, hogy nem szabad elfogadni őt, neki más, felkészültebb, erősebb szülőkre van szüksége. Remélem, azóta már egymásra találtak.
Nagyon nehezen, de megírtam a visszautasítást és vártunk tovább. És végül pár hónapra rá, csörgött a telefonon. :)
Végül a jelentkezéstől számított kereken 1,5 év várakozás után a hátsóülésen a két lányunkkal hazaindulhattunk és elkezdődött a nagybetűs családi életünk. :)
Most pedig megyek, mert holnap lesz az oviban fotózás és a két kiscsajnak a haute couture-ét még ki kell vasalnom, nagyon kényesek az ilyesmire. Ízig-vérig nők! :D
Utolsó kommentek